2021. május 24., hétfő

Angyal a vonaton (Avagy az exhumált boldogság)

Nagy rendező a Sors, és kegyetlen.


Mindennek megvan a maga rendje. Életnek, szerelemnek és a halálnak is. Minden 
van és elmúlik. Eltemetjük. Gyászruhát húzunk, elsiratjuk, szép sírhelyet választunk neki, egy árnyas fa tövében, rozsdás végű ásót ragadunk, beleszúrjuk a földbe és megássuk a gödröt neki. Fekete ébenfa koporsót választunk, fehér puha selyemmel béleljük ki, hogy viaszfehér testét ne nyomja majd a kemény fekhely. A ravatalra fehér kirzantémokat teszünk, hatalmas, némán lobogó gyertyát gyújtunk, a tükröket letakarjuk, az órát megállítjuk a ravatalozóban. Felnyitjuk a Bibliát, és remegve, összekulcsolt kézzel halkan, könnyeink fátylán át kérjük az Istent, hogy vigyázzon rá, mert ránk itt már nincsen szükség. Elvégeztetett. Halkan konduló, apró lélekharang monoton fájdalmat zeng. Temetünk. A test megpihent. Merev, hideg, rezzenéstelen arccal néz az ég felé. Utolsó tekintet. Üveges, barna szemek szárazan merdenek a semmibe. Még egy utolsó ellopott tekintet. Még egy utolsó ölelés, ami már nem éleszti fel, nem élesztheti fel, csak engedünk, engedünk magunknak. Engedünk és elengedünk. Elköszönünk. Lassan lezárjuk a szemhéjakat. Alszik. Csak az ágy keményebb, ridegebb alatta. Hányszor, de hányszor láttuk már így. Lehunyt szemmel, átölelve, őrizve álmát. Menni kell neki, nekünk. Más-más úton. Ő megy, mi maradunk. Megy és visz is magával az emélekeket, az együtt töltöt boldogság minden apró képét. Nekünk mi marad belőle? Néhány megfakult kép, és a magány. Nem is a halott hiánya, hanem a hirtelen ránk borult csend az ami fáj. A nevetésünk, a sírásunk, a zuhanásunk és a repülésünk. Amiket mind-mind önhatalmúlag magával vitt. Kirabolt.

A halottat behelyezzük a koporsóba. Egy szál rózsát teszünk mellé és lezárjuk végső nyughelyének fedelét. Leeresztjük a sírba, majd földet hányunk rá, hogy nyugodjék békében. És mi is nyugodjunk békében. Sírja egyszerű, jeltelen. Mert meni kell tovább.

De mégis, mégis amikor már meggyászoltuk, levetettük gyászruhánk, a sors borzalas felhőszakadást csinál, hogy a ráhányt föld sártengerré válljon és kimossa, kimossa azt a régen eltemetett koporsót. Göcsörtös kezeivel felnyitja az ezeerszer lezárt fedelet és szembesít halottainkkal. Sodródik a sártengerben a fekete ébenfa koporsó, majd lábunk előtt partot ér, és felkattan a zár, és feltárul ezer sebet tépve fel, a halál.

Boldog vagy?
Hát tessék! -mondja a kegyetlenül vigyorgó Sors.-

Itt van, itt van nézd!
Halott!

Szembesít azzal, ami voltál, és azzal ami vagy.

Nem halott látványa fáj.
Nem a hiánya éget és szúr rozsdás kést beléd.
Azon már túl vagy.
Volt, és nincsen többé.
Hiánya nem fáj többé.
Látványa sem szúr beléd.

De az elhantolt és exhumált boldogságod, a valaha volt boldogságod, az hogy magányod ilyen profán módon a szemedbe nevet. Az igen, az fáj.

Kitépnéd kezéből az elrabolt emlékeket. Kitépnéd merevvé dermedt kezeiből a magával vitt öleléseket,  segítséget, bátorítást, és melléraknád, mellédobnád magányodat, amit cserébe itt hagyott.

Haragszol  a halottra.

Haragszol, mert arca mosolyogva konzeválódott.
Mert veled ellentétben ő már megpihent.
Téged meg itthagyott.
Útmutatás, támpont segítség neélkül.
Megcsalt.
Önző volt.
És persze mi is azok vagyunk, amiért követeljük vissza a magával vitt minden boldogságunk.
Miközben őt magát nem.
Őt már elengedtük.
De a sors kinyitja azt az átkozott koporsót, amit már ezerszer lezártunk és képünkbe nevet.

Te itt maradtál.
Ő már megpihent.
Ő már boldog.
Megrabolt.
Kinevet.
Fáj.
Fáj, hogy szembesít magadrahagyatottságoddal.



2012. 05. 25. 


Gondolatok

Volt, hogy sírtam, volt, hogy nevettem,

volt, hogy átkoztam,volt, hogy kerestem,
volt, hogy ellöktem, volt, hogy öleltem,
voltam pokolknak mélyén, egyes egyedül,
voltam az égben, hogy százak vettek körül,
volt, hogy szenvedtem, volt, hogy szerettem,
volt, hogy égtem, volt, hogy elégtem,
volt, hogy öltem, volt, hogy öleltem,
szerettem, éltem, s néha temettem.
Ragyogott szivárvány, tornyosult viharfelhő felettem,
volt, hogy álmodtam, s talán volt, hogy álmodtak felőlem,
volt, hogy magamból adtam, volt, hogy elvettek belőlem.
Szerettem, s talán néha engem is szerettek.
Volt, hogy kerestem, volt, hogy kerestek,
volt, hogy terveztem, volt, hogy sodródtam,
volt, hogy akartam, volt, hogy feladtam,
volt, hogy szálltam, volt, hogy zuhantam,
sokszor elbuktam, mégtöbbször felálltam,
fáztam télben, lángoltam tavaszban,
szomjaztam sivatagban, fuldokoltam tavadban,
véreztem, fájtam, nevettem.
Volt, hogy hívtam, 
volt, hogy rám talált,
öleltem, s ölelt a halál.
Meghaltam, s születtem újjá ezerszer.
Volt, hogy az Úton, volt, hogy tévúton jártam,
de meg semmit sem bántam.


2012. 06. 25.

Gondolatok

Ha még csak kora délután is van és mégis sötét, ha hűvös is van és néptelenek az utcák, ha komor és rideg az idő, ha mások számára semmi szép nincsen benne, sem szerethető, mégis Migrén Kisasszony nélkül hirtelen látni a szépet abban is, amiben addig semmit sem láttál. Vastag fájdalom-függönyöd, -mely addig elmédre borult és eltakart mindent, hogy csak egy átláthatatlan, gyötrelmes, fejedbe ezer késként hatoló, egybefüggő ködszerű takarót vonjon köréd, - hirtelen felhasad és látni véled az Őszt, a maga csodájában tárulva eléd. Látod a rozsdás faleveleket, amit gyermekként, vidáman rugdosol a poros aszfalton, látod a lassan leszállni készülő esti ködöt, megismered az ismerőseidet, akiket előtte eltakart előled Migrén Kisasszony kínzó ölelése. Az addig eltaszítani és elpusztítani kívánt világot most megölelnéd. Futsz, szökellsz, mint egy gátját tört folyó, mint egy gyermek, aki mindenben a szépet és az eredendő jót látja egyszerű naivitással lelkében. Köszönsz mindenkinek, nevetsz a munkából fáradtan jövőkre, akkor is ha bolondnak néznek, nevetsz a lányon, akire frászt hozod amint a sötétben mögötte termesz csont-fehér bőröd, gyász-fekete ruhába bugyolált árnyaként. nevetsz felhőtlenül, még akkor is ha tudod csak haladékot kaptál, Migrén Kisasszonytól és nem ment messzire, nem köszönt el végleg, csak egy időre búcsút intett. nevetsz, holott nemrégen még legszívesebben mindent elpusztítottál volna és minden rád mosolygó arcáról legszívesebben örökre letörölted volna azt a rohadtul idegesítő, ostoba nevetést. A függöny végre széthasadt, az addig rühellt világ most a legszebb arcát mutatja feléd. Apróság és jelentéktelen öröm, de mégis az egyik legszebb érzés amikor az a rohadt függöny végre felhasad, elméd kitisztul a fájdalomtól és látsz, és gondolkozol és élsz,,,egy ideig még.

2014. november 3.

16

2019. augusztus 12., hétfő

Gondolatok

Mondd azt, hogy varázslatot és csodát lát annak, akit előtte már bevittek a színfalak mögé, akinek már megmutatták, hogy a a bűvész csal, hogy a kártyák cinkeltek, hogy a nyúl már eleve ott van a kalapban, hogy valójában két ember van abban a dobozban, amit kettéfűrészelnek és amiben látszólag egy ember fekszik. Mondd el, hogy csodát lát annak, akit már előtte bevittek a színfalak mögé, aki előtt már minden trükköt felfedtek. Mondd el annak, hogy mindaz varázslat, aki előtt már jó előre felfedték a titkot, mondd el, hogy Angyalok léteznek annak, akinek már korábban azt mondták "Isten halott." Mondd, hogy álma legyen valóság annak, akit mindig felébresztenek az álmaiból. Mondd és ne csodálkozz, ha már nem hisz semmiben, ha nem tapsol, vagy csak megszokásból, illemből, kötelező reflexből, mert úgy illik. Mert igazi csoda az lenne, ha mindezek után még hinne a csodákban, igazi varázslat az lenne, ha visszavarázsolnák belé a csodában való hitet. De lehet már azt az egy és valódi varázslatot sem tudná elhinni, éppúgy mint azokat, amiket már lelepleztek benne.

2014. augusztus 12.


2019. február 20., szerda

Gondolatok

   Az orvoshoz indulva mi mást is vehettem volna magamhoz, a leleteken kívül, mint Latinovits Zoltán levelezéseit. Leginkább azért azt a könyvet, mert abból két példányom van, így kevésbé féltem, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy ha könyvet viszek, márpedig viszek, akkor az csak és kizárólag Latinovits Zoltánról szóló lehet. Az orvosi váróterem nem tartozik a legvidámabb helyek közé, oda mindenképpen szükséges olvasnivalót vinni, máskülönben mire sorra kerül az ember még betegebb, még lehangoltabb lesz, mint ahogyan megérkezett. Ha pedig olvasnivaló, ha társ, akkor Latinovits Zoltán, aki maga is küzdött önnön démonaival. Rokonlélek, mondhatná az ember, ha ez nem lenne Istenkísértés. A váróteremben ülve a mellém leülő ismerősömnek feltűnt a könyv borítójáról L.Z. senkiével össze nem téveszthető portréja. De, mint annyian Latinovits esetében, csak a színészt ismerik, az embert nem. Sorsát még kevésbé. Üdítő, mi több felemelő volt a szűkössé vált idő alatt felvázolni ki is volt valójában. Mennyivel több, mint egy színészóriás. Maximalista, kérlelhetetlenen, konok, kemény, de mindig a jóra, a tökéletesre törekvő, önmagával és környezetével a végtelenségig szigorú zseni. Mindezt nem csekély ellenszélben, sokszor hegynek fölfelé haladva, csökönyösen, saját magában dúló állandó háborúval terhelten. Rövid, de egyenes élet. Nyílegyenes, meg nem törő gerinc. Nyílegyenes, de idejekorán, befejezetlenül megszakadt sorsvonal.
  Lázban, másfajta lázban égve mesélni róla, felemelő érzés volt, amit csak a doktor asszisztensnője szakított meg, aki végül behívott a rendelőbe.
  A leleteim áttekintése után a doktor úr is vetett egy pillantást a kezemben szorongatott könyvre és elmosolyodott. Elkérte, nézegette, és megértően, egyetértően bólogatott. 
- Példaképem -mondtam-  - Ő is küzdött a maga Démonaival, nehéz eset lehetett, de számomra példakép. 
  A doktor nem válaszolt, csak egy újabb, ha lehet még nagyobb, egyetértő bólintást tett, mint aki úgy gondolja, hogy démonaival, hangulatingadozásaival, kirohanásaival együtt is zseniális ember volt. Minden szó és ellenkezés felesleges. Tudja és érti. Mert ő maga is szereti és tiszteli. Diagnózis ide, diagnózis oda, Latinovits zseni volt. Megértő bólogatás, mosoly, majd visszaadja a könyvet. 
  Leletek rendben. 
  Vérkép és minden egyéb eredmény tökéletes. 
  Az ízléssel egyetemben. 
  Szív a helyén.
  A többi meg már nem az ő feladatkörébe tartozik.

2017. 02. 20.

2019. február 19., kedd

A kis művész


 Ma bejött egy kicsit szomorú édesanya az üzletünkbe, hogy a lányának, aki szeret rajzolni, és meglehetősen jól is rajzol, - díjakat nyert stb.. - állítsak össze valami nem túl drága ajándékcsomagot Mikulásra. Miközben próbálom összeszedegetni a megfelelő ajándékokat kérdezősködöm a lányáról, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő eszközökből szeretnék összeállítani neki egy meglepetés-csomagot. Fontos, hogy ismerjem a személyét, nekem legalábbis az.
 Miközben a kissé megtört édesanya mesél a lányáról egy még fiatal, de elképesztően tehetséges zsenipalánta bontakozik ki előttem. A leányzó 11 éves létére szinte minden művészeti ágban jeleskedik, méghozzá kimagaslóan, mindenféle előtanulmányok nélkül. A rajz csupán a legújabb tehetség, amit felfedeztek nála. Országos rekordokat ostromol úszásban, kerékpározásban, futásban. Emellett kitűnően zongorázik és három nyelven tanul és a tanulmányi eredményei is kitűnőek. Mégis már-már lehetetlen vele bírni az állandó maximalizmusa miatt. Neki, ha három szórt nem tud latinból, egyenlő azzal, hogy nem tud latinul és hiába az ötös dolgozat ő csak a három nem tudott szót veszi észre. Elzárkózik, bezárkózik otthon. 
 Az anya tehetetlenül meséli az egyre jobban összeomló kislányt az érthetetlen maximalizmusa miatt, ami rendszeres kimerültséghez vezet nála.
 Én azonban ismerősen hallgattam a lány történetét.
 "A lánya depresszió közeli állapotba került, és mint ilyen ember állandó elégedetlenség, maximalizmus, önmagával való kibékületlenség, bezárkózás jellemzi. Mindent pontosan megtervez, mindent előre felépít magában a tökéletességet célozva meg és a legapróbb hiba, amit nem tervezett be, kizökkenti és összezavarja, örömtelenné teszi."
 Szegény anya csak bólogat egyfolytában, hogy igen pontosan jellemzem a lányát, mindent így csinál. 
 Nem volt nehéz belehelyezkednem a leány személyiségébe ismerem az efféle embereket, hiszen magamat láttam viszont a lányban, leszámítva az elképesztő zsenialitását. Tudtam, hogy, mint művész törékeny, végtelenül törékeny és erősen közelít az elkerülhetetlen, de termékeny melankólia felé. Az anya végül elmesélte, hogy a pszichológus is ugyan ezt mondta, kezdődő depresszió.
 Tehetetlen, de valahol boldog volt, hogy van, aki megérti őt, megérti a lányát. Elnézést kért a többi vevőtől, de szerette volna még hallani a gondolataim, amibe úgy látszik úgy kapaszkodott, mint egy utolsó szalmaszálba, hogy a leánya normális. Hogy talán van kiút, hogy van egy rokonlélek, aki érti mindezt, amit ő nem.
 Szép volt látni a legördülő könnyeket az anya szemében, mert bár sok hátránnyal szembesítettem, lévén a "művészet antisors", de azzal is, hogy a világ, amit csodálunk, amitől szép és nem fullad végérvényesen az unalomba, a szobrok, a festmények, a zeneművek, a találmányok, mind-mind "beteg" emberek eredményei. Juhász Gyula= depresszió, József Attila=depresszió, skizofrénia, Latinovits Zoltán=depresszió, Paál László=depresszió s még rengeteg ember, Nietzsche=depresszió, tudathasadás, személyiségzavar, akik ezt a világot széppé tették. A tökéletesen egészséges, hibátlan, makulátlan emberek világából hiányoznának ezek. Pont a lányához hasonló emberek vitték előbbre a világot és tetté olyanná, amitől értelme van benne létezni.
 Az asszony megköszönte, hálálkodott, de végül, végső soron én köszöntem meg.
 "Köszönöm, hogy a lánya létezik, vigyázzon rá nagyon és bár most nehéz, de egyszer a világ fogja megköszönni, hogy a lánya létezik. Vigyázzon rá nekünk, az eljövendőknek és higgye el, egyszer nem én, hanem egy világ lesz hálás a lányának. Szebbé, élhetőbbé teszi ezt a sárgolyót. Nekem és nekünk van mit köszönni."
 Ilyenkor érzem, hogy van még jövő és készülőfélben vannak még nagy dolgok. Amíg ilyen "kis betegek" vannak a világon. Adjon neki erőt bármi én biztos adnék, ha tudnék.

2015. 12.04.


Gondolatok

Amikor bejön az üzletbe egy finom hangú fiatal férfi egy bekeretezett képért, és mivel ismerem a festőt, tisztában vagyok a kép értékével és azzal is, hogy a keret nagyjából annyit ér, mint az egész festmény, amivel többé-kevésbé az úriember is tisztában van. Gondolod ajánlasz neki néhány elérhető árú, de művészi értékben az általa hozott/vett (vagy remélhetőleg kapott) képnél magasabban jegyzett képet, beleértve néhány igen szép és nívós aktot, és nem érted miért nem vevő rá, holott az azoknál kevésbé jól sikerült csendéletre igencsak vevő lenne. Mutatod a szépen kidolgozott női formákat, izomzatot, a pontos arányokat a szép színkezelést és azt sem hagyod ki, ami igaz is, hogy az a néhány akt több, mint valószínű, hogy a többszörösét éri annak, amit kérnél érte, mivel a festő szignója, aláírása sajnos olvashatatlan. Igazi kincs lenne annak, aki netán felismeri, mert egészen biztos, hogy komoly művész munkája, de mivel egyelőre beazonosíthatatlan, potom pénzbe kerülne. De ez sem elég arra, hogy különösképpen érdekeljék. Így hát mesélsz arról milyen érdekes és szép megmenteni egy-egy ilyen képet az enyészettől, felújítani és szépen felöltöztetve kínálni. Ez a része azért végre érdekli, hozzá is teszi, hogy: "Nos igen a plébánián is találtunk néhány igen régi és rossz állapotú képet, amiket kidobtak volna, de helyrepofoztuk."
Elköszön, elköszönsz, majd leülsz és fél óra, egy óra elmélkedés után összeáll a kép. Hogy nagyobb baromságot, mint egy lelkésznek, vagy plébánián dolgozónak aktokat tukmálni, mutogatni eladásra, nehezen tudtál volna csinálni. Szép az egészben, hogy erre a felismerésre kellett vagy fél óra. És ezzel együtt arra is, hogy mekkora hülyének gondolhatott, pedig egészen szimpatikusnak talált az elején és ez a szimpátia kölcsönös volt. Valószínűleg addig, amíg az ember nem hozta a szokásos gyereki naivitását, való világgal nem kompatibilis, infantilis formáját.

2016 11. 29.